Novemberi téma - Tükör az egész világ

Megosztom, hátha másnak is segít...
Szeretettel, Dénes Évi

Egy kedves hívás Somogyi Péter lélekszerelő mesteremtől, barátomtól. Hogy vagy kérdésére egy panaszáradat tódult ki a számon: már megint nem alszanak a gyerekek éjszaka. Dóri, mióta megszületett, ezerszer kel, éjszaka közli, menjünk ki játszani, mindezt sikító, éles hangon. Most hároméves. Ádám sem mutat sokkal jobb tendenciát az éjszaka átalvásában. Kivagyok...-panaszoltam. Finom mosollyal a hangjában csak ennyit kérdezett: és ki ilyen munkamániás?
- Mi köze ennek a munkamániához? – kérdeztem. „A gyereknek a játék a munka” – felelte azon a nyugodt, szeretetteljes hangján. És azt hittem, ott nyomban padlót fogok. Már megint én…

Akkor kezdtem megérteni és feldolgozni a 6 hónappal ezelőtt kezdődött ámokfutásomat, melyet múlt héten szerdán egy kruppos éjszaka és két napi kórházi tartózkodás után (Ádámnak könnyes szemekkel mondtam érte köszönetet) értettem és éreztem meg. A munka és az anyaság aránytalansága. Mit csinálok rosszul?

Tükör az egész világ. Látnom kellett volna, de nem láttam. Pedig mondták, de nem értettem. Az ember a saját dolgában mindig a legvakabb…

Álljon itt példám tanulópénzként mindenkinek, aki hisz vagy nem hisz abban, hogy a bennünket körülvevő dolgok (autó, háziállat, tárgyak és legfőképpen gyermekek) a mi butaságainkat, elcsúszásainkat, problémáinkat tükrözik. Köszönjük meg nekik, hogy átveszik tőlünk a fájdalmat, kényelmetlenséget, és ezzel még inkább ráirányítják a valódi okokra a figyelmünket.

Dórinak Ádám megszületésekor láza lett és onnan négy hónapon keresztül nem szűnő hurutos köhögése. Túl nagy az orrmandulája, állandó irritációnak van kitéve, „majd kinövi tíz évesen”. Nehezen, de túljutottunk a négy hónap köhögésen. Aztán jött Ádám első mini-kruppos éjszakája. Aztán én köhögtem veszettül négy hétig. Közben Dórinak fájt a füle és hányt.

Aztán tönkrement a szanuánk, aztán a telefonom. Múlt hét szerdán komolyabb kruppos éjszaka, két nap kórház. Hazajöttünk, rá pár napra a laptopom ventillátorja adta meg magát és túlfűtés miatt nem működött a gép. Aztán az autó rádiója fordult ki magából.

Már csak nevetni tudtam. Konzultáció Somogyi Péterrel és fájó felismerések.

Íme: hat hónap küzdelem és két hónap valódi önismereti hullámvasút után úgy érzem, megfejtettem.
Fül-orr-gége problémák mindkét gyerkőcnél, leginkább, mióta Ádám megszületett.
Orr=hatalom
Fül=meghallás, megértés
Gége=kimondás, benyelés, éltető levegő áramlása

A levegő pedig maga az élet, a szabadság. Nem vagyok a saját életem ura, nincs olyan hatalmam az életem felett, amilyet szeretnék. Kétgyerekes anyuka lettem, mellette hobbija a munkája „dolgozó nő”. Feleség, társ, szerető. Háziasszony. Hogy lehet ezt összeegyeztetni?
Sokmindent nem mondok ki (élet/sorsfeladatom a kommunikáció, torokcsakra ügyek), benyelek és ez már telítődött (köhögés – visszaköpés). Szabadságomban korlátozva érzem magam, már fullasztó (krupp).

Az anyaság és a munka aránytalanságából, a helytelen prioritásokból adódik minden. Péter megkérdezte: mi elől menekülök a munkába? Mit kapok ott meg, amit máshol nem? Amíg be nem kerültünk a kórházba, nem jöttem rá. Ott volt időm az igazán fontos dolgokra – magunkra. Így is működik az élet, így is megvár a munka és jól vagyok. Szóval mit kapok meg a munkától? Miért az a fontosabb? (a munkára szánt időt az alvásidőmből veszem el, ami másnapi fáradtságban, türelmetlenségben, figyelmetlenségben végződik sokszor…). Hát nehéz kimondani, de ez az igazság: amióta csak vissza tudok emlékezni, a sikeres üzletasszony pozícióra készítettek, rengeteg elismerés a tanulás, munka terén. Mi dénesek megoldjuk, nem ismerünk lehetetlent – szőtte át a mindennapjainkat. Arról kevés szó esett, ha egyáltalán, hogy milyen egy jó anya, milyen egy jó nő. Hogy egy nő lehet sikeres az anyaságán keresztül is. Hogy jó anya vagyok, leszek-e, talán sosem hangzott el.

És akkor itt vannak a kritikák: túlzottan magamhoz láncolom a gyerekeimet. Nincs elismerés, rosszul csinálom, elrontom, a férjemből „rossz szülőt csinálok”, mert csak én tudom, hogyan jó. Azért, hogy én, hogy én jobb legyek. Hogy elismerjenek. Segélykiáltás. Amihez túlzottan ragaszkodunk, ott a legnagyobb a bizonytalanságunk. Jó anya vagyok? Jól csinálom? Nincs visszajelzés. A munkára van. Bőségesen. Alory, hírlevél, hálától könnyes szemek, elismerő szavak. Innen kapok elismerést. Így hát az energiáimat is tévesen, ide csoportosítom. Mert jó az elismerés, mert az a szeretetnyelvem. És ha ott, a munkában jó vagyok, akkor az anyaság területén levő hiányosságaim talán kevésbé kerülnek előtérbe, talán akkor összességében jobb embernek tűnök. És ha jó üzletasszony vagyok, talán elhiszi a világ, hogy jó anya is vagyok. Pedig ennek semmi köze egymáshoz. Ez önbecsapás. És rosszul élt élet, helytelen prioritások, konfliktus saját magamban, betegség a gyerekekben.

És az már csak hab a tortán, hogy
- a szanua magától bekapcsolt és forróra fűtötte magát = méregtelenítés, túlfűtöttség
- telefonom állandóan lefagyott = telefon a kommunikáció és munka eszköze nálam. Túl sok a kifelé figyelés, kevés a befelé, családra irányuló figyelem
- laptop ventillátorja kampec, túlfűtött processzor = nincs időm a megpihenésre, túlhajtom magam
- autó rádió = hírforrás, kapcsolat a külvilággal

Mit akarok még? Mikor veszem észre a helyes mértéket? Mikor teszem le, hogy nőként és édesanyaként, két kicsi gyerekkel most a család az első és a munka a második? Majd eljön az idő, amikor az elsőből lehet kicsit kevesebb, a másodikból kicsit több. Mikor mondom le végre a felesleges találkozókat? Mikor mondom meg, ha valami nem jó, máshogy szeretném? És a többi és a többi…

Mikor hagyom végre, hogy egész-séges életet éljünk?

Döntés és elhatározás kérdése. Megszületett. Már csak a visszacsúszásra kell figyelnem. S míg ott vannak körülöttem a gyermekeim, tárgyaim, dolgaim, addig lesz mindig tükör. De a tükörre vigyázni kell, el ne pattanjon, mert megfoltozni nem lehet…

Sok szeretettel ajánlom mesterem, Somogyi Péter lélekszerelő írását a tükörről és a változásról. Íme:

Elkerülhetetlen találkozások

Az ok-okozat törvénye létezik. Mindenki megtapasztalja, nap mint nap, hogy a tetteinek, sőt a szavainak, de még a gondolatainak is van következménye. Mindennek van oka, minden döntésünk valahová vezet. Oda, ahová egy másik döntés nem vezetne, vagy nem ezen az úton vezetne. Több döntéssel is eljuthatunk ugyanoda, de a közben megtett út is számít.

Igaz az is, hogy annál jobb döntéseket hozunk, minél jobban ismerjük magunkat.

Testünk minden sejtje lecserélődik, maximum 7 év alatt. Az atomok összetevőit alkotó kvantumok is folyamatos mozgásban vannak. Semmi sem állandó, mint régen hittük. Csak a változás állandó. Ezért mondom, hogy társnak is változótársat válasszunk. Ne olyat, aki éppen megfelel, de később lemarad mellőlünk, hanem aki velünk együtt változik, a megfelelő irányba és ütemben.

Itt van tehát az önismeret, az állandó változás, és az, hogy mindennek következménye van. Ezekből következik, hogy a spirituális utat megkezdők – akik tudatosan észlelnek - egy olyan talajra tévednek, ahol a változás még gyorsabb, sőt kikerülhetetlen. A változás pedig újra és újra felveti azt a kérdést, hogy kik is vagyunk valójában. Sokan azért nem lépnek meg fontos dolgokat, mert az azt mutatná, hogy ők már nem ugyanazok, akik korábban voltak. Nos, az emberi lét szerint, tényleg nem ugyanazok, mert hiszen az lehetetlen. Az Isteni lét szerint viszont az Isteni részed teljes, egész, az Istennel egylényegű, és mint ilyen, változatlan.
De maradjunk a mi kis földi létezésünknél, ahol semmi sem állandó, sőt minden és mindig változik, mi magunk is. Ebben a körben megállapítható az is, hogy valami vagy előrefelé fejlődik, vagy visszafelé. Mivel nincs változatlan állapot, így stagnálás sincs.

Így aztán, ha elindulunk a spirituális úton, akkor azt célszerű jó irányba és jó ütemmel csinálni, mert ha leállunk, az előre-változásban, bizony visszacsúszunk. Sajnos, ha belekezdtél az ébredési folyamatba, akkor nem lehet kiszállni. Ugyanis, a változást segítő szituációk egyre nagyobb arányban jelentkeznek, segítve minket. Ha pedig nem veszünk róluk tudomást, az már minket magunkat is zavar. Természetesen ideig-óráig meg lehet pihenni, de kiszállni nem tanácsos. Például, amíg valaki úgy veteti el a gyermekét, hogy nem tudja, az gyilkosságnak számít, addig könnyebben teszi ezt. Míg, ha csak hall arról, hogy ez milyen cselekedet – mármint gyilkosság -, akkor minden elhessegetés mellett is nehezedik a szituáció, hiszen akaratlanul is fel-felvillan a gondolat, hogy mit tettünk vagy készülünk tenni.

A folyamatos változás csak annak megy, aki képes az önvizsgálatra, olyan kegyetlen módon, hogy akár az önmagára nézve szégyenletes dologra is fény derüljön. Aki ezt megteszi, az nagyon bátor. Mindig emlékezzünk rá, hogy a legfőbb erény a bátorság! Aki szembenéz magával és először, ha csak önmaga előtt is, de felvállalja azt a valakit, aki az adott kérdésben olyan rosszul áll, az bátor. A belátott hibát aztán egy határozott döntés következtében megváltoztatja, kijavítja. Ezzel már meg is változott.

Aki tisztában van azzal, hogy mindannyian Istenből valók vagyunk, ezért nincs valódi titok - mert Te és az Isten már tudjátok -, és elég sokszor nézett már tükörbe, felvállalva önmaga előtt a hibáit, az egyre nagyobb mértékben meri ezt megtenni mások előtt is.

Miért fontos ez? Mert aki elindul a saját útján és változik, az sokszor olyan döntések meghozatalára kényszerül, amely nem nyeri el a környezete egy részének a tetszését. Hiszen mindig olyan környezet vesz körül minket, amilyenek éppen vagyunk. Ha változunk, változik a környezetünk is. Van, aki marad, van, aki elmarad. Attól függően, hogy kivel változunk együtt, hasonló ütemben és irányban. De csak akkor haladunk, ha ezeket a mások számára sokszor kellemetlen döntéseket meghozzuk és felvállaljuk.

A spirituális út őszinteséget követel, először magunkkal, majd a környezetünkkel szemben is. „Az igazság szabaddá tesz!” – mondta közülünk a legnagyobb. Ha elmeséljük egy stiklinket valakinek, aki meghallgat és elfogad minket így, szabályosan fellélegzünk, felszabadulunk, mert vége az alakoskodásnak, a hazudozásnak, a képmutatásnak. Ezek a tevékenységek rengeteg energiát, erőt emésztenek fel - ha észrevesszük, ha nem. Miután erőnk szabadul fel, azt akár arra is fordíthatjuk, hogy a hibánkat kijavítsuk. De látjuk, hogy ez a pozitív haladás is úgy kezdődik, hogy felvállaljuk magunkat, először a tükör előtt, majd a környezetünk előtt is. Persze, ha ügyesek vagyunk, akkor a felismerés után rögtön rendezhetjük a sorainkat, és így talán a mások előtti beismeréses rész is elkerülhető. Persze az otthoni tükrünkkel analóg a környezetünk, a párkapcsolatunk, amelyek türközik jelenlegi állapotunkat.

Abban az esetben, ha az ember felcsap segítőnek, hatványozottan igaz rá, hogy önmagát vállalnia kell. Hiszen csak így lehet hiteles. Tapasztalatom szerint egyre többen kíváncsiak az olyan segítők véleményére, akik maguk is rendelkeznek problémával, nehézséggel, és ezt nem rejtik véka alá. Nem titkolják, hogy ők is tanulnak a tőlük kérdezőtől, sőt a segítség legalább olyan mértékű, mint amit adhat. Lehetséges, hogy a guruk ideje leáldozóban van? A megközelíthetetlen, tanítványai által körülvett „mesterek” már nem olyan népszerűek, mint régen?

Elkerülhetetlen tehát a spirituális úton, hogy változzunk, mert az élet maga a változás, amely vagy előre visz vagy visszahúz. Stagnálás nincs. Ezt a folyamatos, lehetőség szerint pozitív irányú változást viszont csak őszinteséggel, és önmagunk felvállalásával tudjuk elérni. Ha elmúlik a félelem, hogy mit szólnak majd mások, ha a cél nem a megfelelés a környezetünknek vagy egy korábbi létállapotunknak, akkor önmagunkat vállalva egy szorongásoktól mentes, esetenként nehéz, de eredményes életutat járhatunk be, amely visszatekintve elégedettséggel tölt majd el bennünket, a megtanult bölcsességek fényében.

Ki vagy? Hol tartasz? Merre mész? Miben változol, hogy eljuss oda?

Somogyi Péter
lélekszerelő